Gondolatvilágban

2013.02.07. 17:33 GeoCracker

Bátorság? Elvtársak?

Címkék: Orbán Viktor Vlagyimir Putyin

1989-ben újratemették Nagy Imrét. Június 16-án egy borostás ifjú vérbő és bátor kiszólásként adta el azt, ami addigra teljesen nyilvánvaló tény volt. Így Orbán Viktor minden személyes kockázat nélkül, a gyávák bátorságával ágálhatott a szovjet csapatok kivonásáról, mely hónapokkal korábban, áprilisban már megindult. A jelenlegi miniszterelnök személyiségétől függetlenül azonban érdemes erről azért megemlékezni, mert a rendszerváltást követő érzelmi gazdaságpolitikáért nagy árat fizettünk.

Elég a mezőgazdaságra és a feldolgozóiparra gondolni, melynek komoly felvevő piaca volt Keleten. Elég azokra a családokra gondolni, amelyek tagja munka nélkül maradtak annak következtében, hogy a keleti piacot szétverték. Azt, amelynek újjáépítése érdekében, az annak idején „bátorság, elvtársak!” szólammal hatalomba köszönő, Orbán Viktor kényszerül kanosszát járni Moszkvában. Idén januárban sem először. Ami a múltat illeti, elég azokra a termékekre, alapanyagokra gondolni, amelyeket ezt követően, az 1990-es évektől nem mezőgazdasági termékekért, hanem valutáért kellett beszerezni. S igen, ez egy végletekig leegyszerűsített kép, ami sokak számára akár demagógnak is tűnhet. Vállaltan az, hiszen azok számára, akiknek a keleti piac érzelmi alapon történő szétverése, bocsánat leépítése, esetleg átstrukturálása, tartós munkanélküliséget hozott, elég egyszerű a képlet. Egyszerűen esett szét az addig tervezhetőnek, kiszámíthatónak tűnő élete, és vált a rendszerváltás páriájává, szociális zombijává. Ha véletlenül egy munkásszálláson lakva dolgozott azon iparágak egyikében, melyet a „zseniális” gazdaságpolitika érintett, akkor egyszerűen vált fedélnélkülivé és talajtalanná. Miközben természetesen a gazdasági valóság összetett. Legalább annyira, mint a szovjet/orosz államadósság sorsa.

Melynek fejében többek között 4-es metró sem épült. Nem mintha a jelenlegi megoldás olcsóbb lenne, vagy rövidebb ideig tartó beruházássá vált volna. Viszont biztos sokkal szabadságharcosabb, és a szabadságharc eszméin mégiscsak egyszerűbb közlekedni, mint a metrón. Azoknak biztos egyszerűbb, akiknek biztos munkahelye van a képviselőházban, és szolgálatilag autókázhatnak. Azoknak végül is a közterek átnevezése is részletkérdés, mivel van aki fejben tartsa helyettük. Ráérnek érzelmileg politizálni, és pillanatnyi eszmeszüleményekkel bombázni a nagyérdeműt. Bocsánat, ez is demagógnak tűnhet, bár a legtöbb ember ma is a „felszab-térre” megy, és „moszkván” ad randit az ismerősöknek. Ez utóbbi kapcsán egyébként érdekes lenne ismerni Vlagyimir Putyin gondolatait abban a pillanatban, amikor megköszönte, hogy a „Városliget egyik sétányát Lev Tolsztojról nevezték el”. Bár könnyen lehet, hogy ennél komolyabb gondolatokkal volt elfoglalva. Még akkor is, ha az utóbbi évtizedek utáni fordulatról beszélt eközben. Mely évtizedes tartamot az MTI, minő meglepetés, tíz évként adta ki eredeti, és utólag korrigált, közleményében. Ahogy valószínűleg a keletre és nyugatra egyaránt rugó március 15.-i beszéd is csak egy strigulát ért.

Abban a licitjátékban, amiben az egész ország fizeti meg a hülyeségi felárat abban a pillanatban, amikor nyilvánvalóvá válik a kitettsége a külföld felé. Beleértve az atomerőmű sorsát és tulajdonlását is, mint hazai energetikai bázis fontos részét. De természetesen a teljes energetikai szektort, és a mezőgazdaságot is. Melynek lehetne talán még mindig szerepe a munkanélküliség csökkentésében, ha nem érzelmi, hanem szakmai alapon szerveznék ujjá. Amihez alighanem az életüket a populizmus tábortüzénél melengető politikusoknak újjá kellene születni. De legalább is újragondolni, hogy milyen droidokat is keresnek. Bár lehet, hogy akkor a szintén energetikát érintő, és ráfizetésesnek tűnő E.On üzlet sem jött volna létre. Ugyanis a jelenlegi földtani helyzetben nem látszik több olajkutunknak és földgázlelőhelyünknek lenni attól, hogy Orbán Viktor megállapodásokat köt. Ahogy az esetleges ráfizetés attól sem válik fényes győzelemmé, ha már hónapokkal ezelőtt megindult a magyarázkodás ebben az ügyben.

Mert a magyarázkodásnak alighanem konjunktúráját teremti a pillanatnyi személyes szimpátiaérdekektől fűtött, és esetleg személyiségi túlkompenzációktól fűtött nyilatkozatok sora. Mert emlékezhetünk arra is, amikor a Fidesz köreiből leszólták a keleti nyitást az előző kormányzati ciklusban. Holott az, ha mindig magyarázkodni kényszerül egy kormányzat, és a végső indokok mögött személyi döntés, és érveként a „csak” húzódik meg, aligha bizalomépítő. A politikában azonban talán többet ér a másik fél meg nem sértése, mint a talán tényleg protokoll-bakival kitett zászló. Egy miniszterelnöknek azonban a zászló vásznának esése helyett a zászló képviselte néppel, annak hosszú távú sorsával kellene inkább foglalkozni. A zászló személyes igazgatása lehet ugyanis látványos, de az ország igazgatása, az ország, és nem saját, javának szolgálata munkaköri kötelessége lenne. Miközben azt is elismerjük, hogy a vászonfodrozáshoz kevesebb személyes kockázat is társul, mint a következményeket vállaló olyan kiállásokhoz, melyek mögött nincs olyan előre eldöntött helyzet, mint 1989. június 16.-án.

S bocsánat, ha mutyisztánban ez is demagógnak hangzik.

Andrew_s

Szólj hozzá!

2013.02.07. 17:30 GeoCracker

Rekviráló sulirekviem.

Címkék: oktatáspolitika Hoffmann Rózsa Klebelsberg Iskolafenntartó Központ Klebelsberg Kúnó

Ahogy ma mondanánk, a kistérségi és tanyasi képzés egyik nagy reformere volt gróf Klebelsberg Kúnó oktatáspolitikus. Ahhoz, hogy a tanyasi iskolákat létesítő gróf közoktatásért tett erőfeszítéseit elismerjük, nem kell a nemesség feltétlen hívévé szegődni. Éppen úgy, ahogy ahhoz sem kell mélyen vallásosként élni a világban, hogy elfogadjuk Aquinói Tamást oktatási reformerként. A maguk módján, a maguk idejében előrefele indultak, és sokat tettek a kor kulturális színvonalának emeléséért.

Így kicsit visszás már az is, hogy Klebelsberg Kúnóról nevezték el azt az állami intézményt, mely a nevét viselve a centralizáltan vaskalaposodó oktatáspolitika szimbólumaként kezd működni. Olyan körülmények között, amikor az oktatáspolitika csatatérré válik, és az értelmiség létszámarányos csökkentése kormányzati céllá magasztosul. Kiművelt emberfők helyett kényszerbe művelt agytekervényekkel szabályozott csinovnyik-hadak képzése válik céllá az állami bürokrácia számára. S ezzel párhuzamosan versenyistállókba koncentrált oligarchaképzéssé silányul az, ami az ország előrejutását szolgálhatná. Mármint az egyik oldalon. Mert a képzési haranggörbe másik oldalán a szolgaság újratermelése zajlik. Az önálló gondolataikra öncenzúrával felvigyázók tömege által kinevelt orbanista embertípus megalkotása. Az, aki az unortodox oktatáspolitika gyümölcseként csak megsüvegelni képes mindenkit, aki magasabb lóról üvölt felé. Egyben kiváló bűnbakként is szolgál a hatalom moslékos vályúja mellett gazsulálók számára. Azoknak, akik a latrina ügyeletes császára által fröcsögtetett szabadságharcos szólamokat képesek a maguk javára fordítani. S még tudnak rúgni lefele, míg barnuló ingekkel vonulnak barnuló ajkaikkal a vezér harcát megvívni az oligarchikus zsebkitömés frontvonalára.

Az iskola, pontosabban az az iskola, mely képes valóban kiművelt emberfőket kibocsátani, ebben nagy gátat jelent. A szabad gondolat, és a termékeny vita, a kérdések lehetősége káros. A szabad információk beszerzésének lehetősége veszélyes. Sőt maga az iskola sem kevésbé veszélytelen. Elvégre hátha mégis megbúvik valahol egy renitens tanár, aki nem csak egy falba illeszthető téglát nevel abból a tanyasi gyerekből. Fúj! Még elgondolni is rémes lehet annak, aki mást sem szeret, csak a feltétlen hatalmat. Nosza hát, rekviráljunk iskolát. S lőn! Midőn az iskolákat álalmi kézbe teperik, megvan a lehetősége annak, hogy ellehetetlenítsék, és esztergapadba feszítsék. No nem az iskolát, hanem a tanerőt, és a diákot. Az sem baj, ha nincs pénz, mert szóla az úr oktatáspolitikusa, hogy a tanár vegyen krétát, ha a rekviráló hatóság arra képtelen. S szóla legutóbb, hogy vegyen mást is, míg a levegőt ingyen veheti.

A legutóbbi hírek ugyanis arról szólnak, hogy a jobb sorsra, mint Hoffmann Rózsa zászlajára, való grófról elnevezett intézmény nevében visznek mindent, ami kéznél van. Széket, számítógépet. Elvégre a szakközépiskoláknak úgyis felesleges. Szerintük. Az állami intézménynek meg kell. Mert csak. Kell és kész. A vidéki iskoláknak meg pofa súlyba, mert a szájaló tanár mehet az akolba. Lakni is talán. Vagy rajzoljon krétakört a saját pénzén vett krétával. Vagy keressen magának munkát Krétán. Az pedig legyen kinek-kinek a magánvéleményhez még talán fennálló joga, hogy azt gondoljon egy intézményről, amit szeretne. Egy intézményről, melynek sokáig honlapja is csak papíron volt, és most már azt is tudjuk miért. Azért, mert nyomtatóval, székkel, számítógéppel és asztallal is rá van szorulva másokra. S mert talán az iskola nem adná szívesen azt, ami a saját működéséhez, és ahhoz kellene, hogy ne csak süvegelő szolgákat képezzen, hát viszik. Mert akinek a hivatal pozíciót ad, annak hatalmat is ád. Asztalt már nem, azt szerezze be magának. A hatalmával.

Andrew_s

Szólj hozzá!

2013.01.30. 22:57 GeoCracker

Lúdtalp orrán rózsaböjt.

Címkék: oktatáspolitika Hoffmann Rózsa

Lúdtalp orrán rózsaböjt.

 

 

 

Greg Newbold - Cyrano de Bergerac Forrás: Mseffie.com

Az ország oktatáspolitikai krétalobbistája Szegedre látogatott, és ott találkozott a polgármesterrel, Botka Lászlóval is. Tekintettel arra, hogy államosították az iskolákat, végső soron önmérsékletre vall a polgármester részéről, hogy fogadta Hoffmann Rózsát. Bár ebben való közreműködését megköszönte az államtitkár-asszony. A polgármester ezirányú gondolatairól, telepátia híján, nem szereztünk tudomást. Ahogy az oktatáspolitikáért felelős államtitkár esetében is csak arról értesültünk, amit elmondott a beszéd-hakni legújabb állomásán, melyről a SzegedCafé adott egyenes tudósítást.

 

Ennek a tudósításnak az alapján Hoffmann Rózsa, mint

Szólj hozzá!

2013.01.30. 22:54 GeoCracker

Úton az egymillió piacszűkítő felé.

Címkék: gazdaságpolitika közmunka Matolcsy György

Matolcsy György vízióival általában akkor is baj szokott lenni, ha véletlenül megvalósul. Ilyen a tündérmeséről szóló kijelentése is, amivel az a baj, hogy a tündérmesében nem a palota, hanem a kútban ülő béka feneke jutott az országnak. A megvalósult beruházások részleges elbaltázásával, tartósnak ígérkező recesszióval, illetve stagnálással, és a munkanélküliek gyarapodó számával. Így, amikor suttogó propagandával előkészítve az MNB-be szánt miniszter ismét előszedi a kopott lemezt az egymillió új munkahelyről, akkor joggal lehet tartani az esetleges megvalósulásától.

Az nyilvánvalóan káros, ha az egymillió új munkahely úgy fog megvalósulni, hogy a külföldön munkavállalók száma fog drasztikusan emelkedni. A jelenlegi állapot ugyanis leginkább ezt teszi valószínűvé. Lehet ugyanis nemzeti demagógiát folytatni, de a sarki boltban azért aránylag keveset adnak. Legalább is még egyetlen kisközértben nem láttam kint a táblát: „hazafias szólamokért kaviár adunk”. Amikor tehát nincs egzisztenciális biztonságot nyújtó gazdasági helyzet, akkor a puszta túlélés is sarkalló tényező lehet. A szétveretés felé száguldó, és a szekularizáltságot feladni látszó oktatási rendszer pedig még azzal sem teszi az itthon maradást vonzóvá, hogy a gyermekek iskoláztatásának ábrándja tenné érdemessé a szívást a szülők részéről. Sőt! A szélesedő körben költségtérítőssé váló oktatás inkább az ellenkező irányba hat.

A megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha a hazai munkaerőpiac adna megoldást az új munkahelyek megvalósulására. A jelenlegi hírek azonban sokkal inkább a valós, piaci bért megfizetni képes gazdálkodási szektor csökkenő munkaerő-éhségét jelzik. Ez végső soron talán könnyen belátható következménye annak, amikor a vállalkozói szektornak ötletszerű adópolitikával, és kiszámíthatatlan gazdaságpolitikával kell számolnia. Aki ugyanis ma bátor kiállással azt mondja, hogy kiszámítható játékszabályok mellett tud tíz éves üzleti tervet készíteni, az alighanem mehet az öltözőbe a muszájdzsekiért. Még akkor is, ha töretlen bizalommal néz Orbán Viktor hatalomba maradása elé. A jelen történések ugyanis azt mutatják, még például a diáktüntetések során is jól láthatóan, hogy Orbán Viktor önmagához képest is következetlen, és kormányának tagjaiban is a szervilizmus a legmarkánsabb tényező. A gazdasági és politikai következetességhez képest mindenképpen. Már akkor, ha a hatalomvágyat leszámítjuk, mely valóban következetes és állandó tényező.

Maradnak a munkahelypiacon a direktívák mentén zajló foglalkoztatási formák, melyek közül hazánkban a kormányzat az alulfinanszírozott közmunkát tekinti a problémák kulcsának. Azt sem vitatom természetesen, hogy ahol tartós és magas a munkanélküliség, ott nagyon komoly mézesmadzag-hatása van annak is. Az éhenhalás elkerülésére nyújtott alamizsna is megóv ugyanis az éhenhalástól. Miközben attól még az alamizsna az marad, ami. Nem azért, mert szégyen lenne dolgozni, mint azt a szélsőségek felé kacsintgatók demagógiája sugallja. Hanem azért, mert a közmunka nyilvánvalóan reprezentálja a mindenki feje felett lebegő egzisztenciális fenyegetettséget. Ami önmagában is demoralizáló. Legalább annyira demoralizáló, mint maga a munkanélküliség. De kicsit másként, és ez az, ami kedves lehet a hatalom számára. A gyakorlatilag kényszeres munkavégzéshez kapcsolódón morzsákat potyogtató hatalom ugyanis a még szolgálatban levő csinovnyikokat is megfélemlíti ezzel. Odamutogatva, hogy: „nyaltok, vagy így jártok!”. Erősítve a szolgalelkűséget, és csökkentve az egyéni kezdeményezőkészséget. Ami édes zene a diktatúrák, bocsánat, irányított demokráciák vezetőinek.

A hatalomtechnikától függetlenül, gazdaságilag is zsákutca lehet a közmunkára alapozott foglalkoztatás-bővítés. Annak fedezetét ugyanis az államnak kell állnia, ami nyilvánvalóan a közvetlen állami kiadásokat növeli. Ennek fedezete pedig nem lehet más, mint a felvett hitelek, illetve az adók. Ha tehát Matolcsy György a közmunkások számának növekedésében gondolkodik, akkor előrejelzi a még rapszodikusabb adópolitikát. De a hitelek sem jobbak, mivel azok kamatait is ki kellene termelni a jövőben. Minél magasabb kamatra ad el tehát a kormányzat kötvényeket, annál többet. Ami recessziós környezetben nehéz, és végső soron nem tesz mást a kormányzat, mint a jelenlegi trágyahalomból gazdasági aknazárat hoz létre a következő ciklusok alá. Azonban még abban az esetben is gond lehet a közmunkára alapozott egymilliós számmal, ha ettől eltekintünk. Azért, mert végzetesen ronthatja a munkavállalói rétegek alkalmazási struktúráját.

Amíg ugyanis piaci viszonyok közötti bérek kerülnek kifizetésre, addig számítani lehet a kényszerfogyasztáson felüli költésre, illetve megtakarításra. Kiszámítható belső viszonyok között itthoni megtakarításra és itthoni költésre. Amikor tehát a szektorális adók a legpiacibban bérezettek körében növeli a munkanélküliséget, a vállalkozásoktól való elbocsátások pedig általában csökkentik a versenyszféra foglalkoztatottságát, akkor ezzel ellentétes folyamat zajlik. A rosszabbul fizetett rétegekben arányában növekszik a dolgozók száma, míg a jobban fizetett alkalmazottak száma csökken. Nem egy esetben lefele korrigált fizetés melletti munkahelyváltással fűszerezve, ami az adott személy, család esetében biztosan káros morálisan. De az is nyilvánvaló, hogy a költési struktúra áthelyeződik a kényszeres költésekre. Elsődlegessé a puszta fennmaradást téve. Ezzel rontva a belső piacát az ezen túlmutató szolgáltatást, terméket kínálóknak. Ott növelve az elbocsátásokat. Amikor tehát a kormányzat a közmunkások számát kezdi emelni, akkor az alacsony megfinanszírozottságú munka közvetve tovább rombolja a belső piacot, és növeli ezzel a munkanélküliséget.

A kormányzati statisztikák javítására tehát lehetségesnek tűnhet a foglalkoztatottság növelése papíron. Ha azonban a gazdaságba került munkabért tekintjük, akkor annak tömege könnyen lehet, hogy nem nő. Esetleg akár csökken is. Ez pedig aligha lehet a kilábalás programja. Akármit is mond a kétbalkezes miniszter egy gyáravatáson, vagy megállapodás-aláíráson.

Andrew_s

Szólj hozzá!

2013.01.29. 15:46 GeoCracker

A második félév diák-félideje.

Címkék: oktatáspolitika HÖOK Hallgatói Hálózat Balog Zoltán diáktüntetések

Foto: EISimay

A tanítás lendületbe jön hamarosan a második félévében a 2012/2013-as tanévnek. Sok szempontból vízválasztó is lehet ez a pár hónap a diákság szempontjából. Hagyományosan is az, hiszen az államvizsgákra, illetve az érettségikre készülés félévei is tradicionálisan a második. Ebből a szempontból is lényeges lehet, hogy a diákság és az oktatáspolitika mérkőzésének aktuális félideje miként alakul majd.

A bemelegítés, mint azt tudjuk, már december óta zajlik, és számos kisebb ment lezajlott. Azt is mondhatnánk, hogy mindkét fél megtette a tétjeit, és egyfajta részgyőzelmek is születtek. Ezek közül a legutolsó kétségtelenül az, amikor a HÖOK megkötött egy részmegállapodást az Emmi vezetőjével való tárgyalások során. Remélhetőleg nem a tárgyalások zárásaként. Ellenkező esetben ugyanis semmi értelme nem lenne annak a bejelentésnek, hogy a HÖOK kiszedette azt a passzust, mely kizárta a Hallgatói Hálózatot (HaHa) a tárgyalásokból. Ami különben önmagában is egy sajátos felfogást tükröz. Nevezetesen azt, hogy egy alapvetően többdimenziós tárgyalási szituáció leredukálható egy kétszereplős játékká. Egy olyan helyzetbe csatornázva be a tárgyalásokat, mely egyaránt ad kibúvót a miniszternek, és osztja meg a diákságot. S nem is csak a diákságot, hanem az oktatáspolitika teljes ellenzékét. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a HaHa aktivistái megjelentek azon a konferencián, melynek keretében Hoffmann Rózsa és Balog Zoltán a szakmainak kinevezett köz közé gondolta keveredni. A konferencián a hegy elment Mohamedhez, ha már nem hívták a tárgyalóasztalhoz önként.

Ez azonban mit sem változtat azon a helyzeten, hogy az egyetemi hallgatóság felszalámizására komoly erőfeszítések zajlanak. Egyébként nem is teljesen meglepő módon. Még decemberben írtam, hogy „azért nem árt emlékezni arra, hogy annak idején a HÖOK és a Fidesz között nem volt túl éles ellentét”. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy most elégedetten dőlnék hátra azzal, hogy „naugye, megmondtam”. Mert nem mindig jó, amikor az előzetes várakozások beigazolódni látszanak. Az azonban biztos, hogy alapvetően két képviseleti megoldás látszik versenyezni, melyek egyike kétségtelenül a HÖOK által reprezentált lényegesen hierarchikusabb érdekképviselet. Vezetővel és képviseleti piramissal, ami azt a képzetet sugallja, hogy elegendő a fejet meggyőzni, aláírásra bírni, és akkor a döntések, megállapodások szépen végighullámzanak az egyes lépcsőkön lefele. Olajat öntve a hullámzó elégedetlenségekre. Melyet tovább csillapít a kiszolgáltatottság a tanintézmények felé az államvizsgák környékén.

Egyben természetesen van egy járulékos következménye is annak, ha a kormányzat csak egy szervezetet fogad el legitim tárgyalópartnerként. Az, hogy elég lehet ellenfélként is csupán erre az egy szervezetre, és az azzal kapcsolatba hozható emberekre koncentrálni. Például egyes HÖK-szervezeteken keresztül. Cseppet sem vitatva, hogy ott sem csak szentek ülnek. Inkább csak jelezve azt, hogy az ellenfelek számának csökkentése, és a játékban maradtak hiteltelenítése, megosztása egyáltalán nem idegen stratégia annak, aki látott már többkörös stratégiai játékot a gyakorlatban. Nem véletlen tehát, hogy a hallgatói szervezetek tagjai szemében elég gyorsan lebuktak ezek a kormányzati húzások. Mert, mint azt tudjuk, de említettem is, azért ez mégis csak egy több szereplős játszma. Egyben a képviseleti formák kezelésének eltéréseit, és az azok közti egyfajta versenyt is elhozva.

A többé-kevésbé kötötten hierarchikusnak tekinthető HÖOK mellett ugyanis kialakultak az alternatív érdekképviseleti, érdekérvényesítő megoldások. Alapvetően a jelenleg elérhető technológiai lehetőségeket „lekövetve” és kihasználva. Ahogy maga a már említett HaHa is hálózatként, alapvetően az internetes szervezés lehetőségeit kihasználva jött létre. Jelezve azt, hogy igenis lehet a bázisdemokrácia talaján állva is hatékonyan mozgósító szervezetet létrehozni, és működtetni. De ezzel a HaHa nincs egyedül, hiszen létrejött hasonló szervezet az egyetemi oktatók hálózataként és a szülők képviseletére egyaránt. Mely szervezeteket Balog Zoltán szintén leseperni látszik a tárgyalóasztalról. Alighanem azért, mert az erősen hierarchikus kormányzat számára érthetőbb egy hasonlóan felépülő, és előéletében sem túl távoli szervezet, mint egy szemléletétől eltérő képviseleti felfogás. Nem vitatva persze azt sem, hogy diffúzabb közösséget könnyebb úgy feltüntetni, mint valós képviselő nélküli, és a tárgyalásokra alkalmatlan szervezetet.

A diákok és a kormányzat kapcsolatában tehát az eljövendő időszak kétségtelenül a különböző képviseleti formák „vizsgáját” is elhozhatja. S persze arra is választ adhat, hogy a minisztérium mennyire hajlandó elfogadni tárgyalópartnerként a különböző szervezeteket. Ugyanakkor kihívás lehet az említett szervezetek számára is az, ha Balog Zoltán meghívja a képviselőiket a tárgyalóasztalhoz. Ebben az esetben ugyanis mégis csak egyfajta hierarchiát kell tudni felmutatni. Arra adva garanciát, hogy a megkötött megállapodások nem csak az éppen jelenlevőkre lesznek később érvényesíthetőek. Egyben természetesen azt a helyzetet is fenntartva, hogy a korábban mozgósított tömeg a későbbiekben is megmozdítható lesz. Ellenkező esetben a kormányzat az időhúzással egyszerűen kiüresíti a diákok, a tanárok korábbi ellenzékiségét. A végén pedig, apró intermezzóként kezelve a decemberi eseményeket, mégis le fogja nyomni az oktatási intézmények, a tanárok és a diákok torkán azt az oktatáspolitikát, amit a Hoffmann Rózsának nevezett hangszórón keresztül, Balog Zoltán keverőpultján át Orbán Viktor szakpolitikai ismeretszintje vezényel.

Miközben megindult a diákok csábítása a szélsőségek irányába is, ami az apátia felé félúton radikális kitörést ígérhet a sorok között. Így újabb korábbi idézettel zárva tehát „csak remélni lehet azt, hogy a most megmozdult, és apátiából felébredt fiatalok tömege nem valami hatalmi megvezetés eszközekén fognak csúfosan orcára esni”.

Andrew_s

Szólj hozzá!

2013.01.27. 15:46 GeoCracker

Fidesz-önvédelmi gyűlöletemlegetés.

Címkék: kampány Selmeczi Gabriella Bajnai Gordon Bayer Zsolt Navracsics Tibor CÖF Ron Werber

A gyűlöleti és a gyűlöletről szóló kommunikáció, noha még messze van a valós kampánykezdet, kétségtelenül konjunktúrának indult. Nem egy esetben szinte már megszokott szereplőkkel. Ahogy Bayer Zsolt esetében a tőle eltérő, vagy számára érthetetlen, elveket vallókkal, szemben már-már megszokottá válhat. Ugyanakkor valamiért a Fidesz berkeiből érkezik a legtöbb figyelmeztetés arra nézve, hogy gyűlöletbeszédes, mocskos kampány várható. Ezzel kapcsolatban a jövőbe nyilván nem látni. Azonban bizonyos jelek nyilvánvalóan láthatóak lehetnek.

Ennek alapján, és a múltat is felidézve, alighanem a Fidesz-nek sem sok szemre hányni valója van a kampánytechnikákat illetően. Függetlenül attól, hogy a napi kommunikációban most éppen rajtuk van a komplexus-képzés sora. Ez utóbbit látszott bevezetni Selmeczi Gabriella, akin először jelentkeztek a Ron Werber-komplexus tünetei. Navracsics Tibor megnyilatkozása arról, hogy a külföldi kampányszakértő szerinte gátlástalan kampányt vezényelhet, ezt tette napra-késszé. Minden bizonnyal megfeledkezve arról az apróságról, hogy Ron Werber feltűnése az MSZP oldalán nem tekinthető újdonságnak. Minden esetre 2012. májusában már érkeztek róla információk. Ahogy arról is, hogy a Fidesz esetében a Századvég-en keresztül ugyancsak ellátják a pártot tanácsokkal az amerikai kampányokban edzett szakértők. Így végső soron sem Selmeczi Gabriella, sem Navracsics Tibor bejelentése az izraeli szakértőről nem tekinthető teljesen sem új tény közlésének, sem olyan megoldásnak, ami tőlük oly messze lenne. Tulajdonképpen még azt sem tekinthetjük aktualitási kulcspontnak, hogy megjelentek óriásplakátok az MSZP megrendelésére. Azt hirdetve, hogy sem a nemzeti tündérfelelős, sem a diákok kedvenc államtitkára nem áll a helyzet magaslatán.

A látszólagos okot, az MSZP, egyébként szerintem elhamarkodott, kampányindítását azért sem tekinthetjük valós oknak, mivel még emlékezhetünk a Fidesz korábbi akcióira. A múltból a jelenleginél lényegesen durvább, 2006-os, „Rosszabbul élünk, mint négy éve” mottójú depresszió-kampányra is gondolhatunk. Arra a plakátkampányra, melynek hatására kétségtelenül megindult a paródiagrafikák áradata is. Alighanem elég alaposan kikezdve a Fidesz-indította kampányt, de nem csökkentve annak eredeti szándékát. Ha a Fidesz-politikusok memóriája mégsem terjedne ilyen messzire, akkor elegendő arra a közelmúltra gondolni, amikor a Civil Összefogás Fórum (CÖF) kezdeményezésére indultak meg a karaktergyilkos plakátolások, és politikus-lejáratást célzó kiadványkészítések. Akinek pedig a CÖF és a Fidesz kapcsolata lenne kétséges, az idézze emlékezetébe a CÖF kitüntetése kapcsán megszólaló kormány-közeli politikusok sorát. A CÖF egyik kiadványa kapcsán alkalmasint Bajnai Gordon szintén álságos kampányt emlegetett. Ami igencsak hasonló kijelentésnek tűnik ahhoz, amit a miniszterelnök helyettese tett.

A különbség abban lelhető fel, hogy Bajnai Gordon ott, és akkor legfeljebb az ellenzék egy potens jelöltjének szerepében jöhetett számításba. Ennek ellenére igazi karaktergyilkossági nehéztüzérséget vonultattak fel ellene. Kijelentése pedig egy konkrét kiadvány és egy konkrét helyzet értékelésére vonatkozott. A Fidesz részéről mostanság adott nyilatkozatok azonban sok szempontból a jövőre vonatkozó extrapolációk. Tulajdonképpen tehát egyfajta előzetes várakozást tükröznek. Akkor is, ha eszembe se jutna szentté avatni egyik politikai szereplőt sem a kampány tekintetében. A kormánypártok nagyobbikja azonban jól láthatóan a jelen történéseit kezeli egy izraeli, az amerikai kampányokban szintén megmért tanácsadónak tulajdonítva. A Fidesz hasonlóan megmért, s ugyancsak Amerikában megmért, saját szakértőihez. Felvetve egyébként azt is, hogy vajon azért tulajdonítják-e könnyű szívvel Ron Werber-nek a plakát-kampányt, mert esetleg a Bajnai Gordon ellen irányuló korábbi kampányhúzás a Fidesz oldalán szintén nem volt teljesen saját ötlet? Az egyik oldalon, az MSZP bejelentései nyomán, nyilvánvalóan ismert lehet Ron Werber szerepe. Azonban az, hogy a Fidesz közvetítő-cég mögé dugdossa a saját szakértőit, korántsem feltétlenül azok szerepvállalásának hiányát jelenti. Így bizony könnyen lehet, hogy a Bajnai Gordon ellen megindított CÖF-kampány mögött a George E. Birnbaum és Arthur Finkelstein alkotta páros ötletei állnak.

A Selmeczi- és Navracsics-féle kirohanások tehát jelenthetnek egyfajta önkéntelen önbevallást is az eddig történtekkel kapcsolatban. De ez lehet egy akár erőltetett magyarázat is. Az eljövendő kampánnyal, az MSZP szakértőjével kapcsolatos Fidesz-bejelentések kapcsán érdemes lehet azonban annak időzítésére is rápillantani. Nem látván bele a kampánygépezetek kártyáiba nyilvánvaló, hogy sok szempontból csak találgathatunk erre nézve. Így nyilvánvalóan csak véletlen, hogy olyan politikai környezetben jelenik meg a szakértő, különben sosem titkolt, származását is igencsak emlegető nyilatkozatcsokor, amikor ismertek a parlamentig nyúló antiszemitizmus okozta problémák. S közel a január 27, a Soá napja. Az esetleges hangulatkeltéssel ellentétben, az azonban kétségtelennek tűnik, hogy a bejelentések egyfajta megelőző védekezésnek tekinthetők. Ha ugyanis a híveket sikerül meggyőzni arról, hogy mocskos kampány várható, akkor az ellenzék részéről érkező tényközlések ellen is könnyebb lehet a kommunikációs védekezés. Elvégre minden, a kormányzati kommunikációt cáfoló, közlést az ellenség ármányának lehet tulajdonítani. Bayer Zsoltot, vagy a Jobbik néhány képviselőjét pedig aligha lesz nehéz rábeszélni arra, hogy egyenesen egy zsidó lobbit sejtessenek majd mögötte. Feleslegessé téve minden más érvelést. Amikor tehát a kormány szemére vetnék a munkanélküliséget, a recessziót, az oktatáspolitika balfogásait, akkor ott lesz az előre leosztott és kéznél tartott válasz: Mindez nem igaz, és csak az izraeli Ron Werber gyűlöletkampánya tehet minderről.

Azon nyomban. Biztosítva a kondicionálást azoknak, akik szemében egy külföldi szakértő csak magyarellenes lehet. S vele persze az a párt is, aki alkalmazza. Amihez persze az is kell, hogy a Fidesz saját, különben szintén importált, szakértői ne igazán legyenek szem előtt. A hatalom és az állami támogatások, illetve megrendelések osztogatási jogának birtokában ez talán nem is okozhat gondot. Ahogy a Századvég is milliárdos állami forrásra számíthat. Arra az esetre pedig, ha valaki mégis elkezdené ezt feszegetni, az is csak a Fidesz előfeltevéseit, a személyeskedő kampányt fogja igazolni a kormány-közeli kommunikációban. A Fidesz hasonló, különben semmivel sem jobb, és hatalmi pozícióból akár gerinctelenebb megoldásait önvédelemnek, válaszcsapásnak feltüntetve. Orbán kedvenc permanens szabadság-, és békeharcát emlegetve.

Ha tehát az ellenzék beszáll ebbe a játékba, és a Fidesz korábbi módszereit használja, akkor könnyen úgy járhat, hogy a kormányzat kialakította pályán akar focizni. Ott viszont a kormányzati szakik leránthatják a saját szintjükre, és ott legyőzhetik a rutinjukkal.

Andrew_s

Szólj hozzá!

2013.01.25. 18:08 GeoCracker

Emberiességi demagógiák.

Címkék: recesszió hatalom emberi jogok hajléktalanság szabálysértés Balog Zoltán

Emberárnyék Foto: EISimay

A hajléktalanság talán mindenütt, de a főváros területén biztosan olyan jelenség, amiről nehéz olyan véleményt alkotni, ami nélkülözi a személyes indulatokat. Sok szempontból nyugodtan állítható az, hogy populizmusok csatáját lehet olvasni a hajléktalanokkal kapcsolatban. Akkor legalább is nagyon gyakran, amikor a megoldások körei, a láthatóság, a jelenlét tűrésének kérdései kerülnek terítékre. Így aztán az, aki a kérdésről véleményt mond, gyakran vonja a harag villámait a fejére valamelyik oldalról. S persze nehéz is úgy véleményt mondani, hogy a támadhatatlanságban bízna bárki is.

Már csak azért is nehéz, mivel a hajléktalanok sem képeznek homogén embercsoportot. Különböző életutak, és sorsvonalak közös végpontját jelentheti a köztéren való állandó, életvitelszerű előfordulás. Miközben kár lenne elfeledkezni arról, hogy ez lényegesen többet jelent a fedélnélküliségnél. A hétköznapokban legtöbbször mégis egy leegyszerűsített, egy leegyszerűsítő képpel találkozunk. Olyan, számos előítélettel terhelt képpel, amiben megjelenik a bűnbakkeresés, és a személyes elutasítás éppen úgy, mint a félelem a közéjük kerüléstől. Nem csak a szó fizikai értelmében, hanem szociálisan. Kövér László cinikusnak tűnő véleménye, amely szerint „úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság nem minden tagja szokott kinézni az autójának az ablakán, amikor a valószínűleg egy elit negyedben lévő lakásától az Ab hivataláig utazik”, joggal épít erre. Miközben, populista véleményalkotóhoz méltón, annyi igazságtartalma mégis megvan az AB kritikájának, hogy nem nagyon lehet differenciálatlan, steril véleményt alkotni a kérdésben. Miközben érthetően érte kritika az AB részéről a hajléktalanságot büntetendő szabálysértésként kezelő jogszabályt.

A közvetlen jogi csatározásoktól eltekintve, a városban járva azért lehet, hogy felmerül a különböző nézőpontok ütközése. Akár egy adott ember számára is. Talán erre számított a főpolgármester, amikor fővárosi sétára hívta az ombudsmant. Az egyik oldalon lehet érvelni azzal, hogy mindenkié lehet a lakhely szabad megválasztásának joga. Így miért ne választhatná a közterületeket, ha kedve úgy hozza? Elvégre ott vannak az aluljárók, a telefonfülkék, a parkok, és megannyi más hely, ahol igazán elférnek, és még a gyalogos közlekedést is csak alig zavarják. Ki lehet kerülni a kisebb nagyobb csoportokban heverőket, és mobiltelefonok korszakában igazán nem nagy szükség van az amúgy is többnyire használhatatlanná gyalázott nyilvános telefonokra. A másik oldalon azonban mégis ott van a közterületeken lakó, akinek meg vannak a saját emberi szükségletei, és biológiai működései. Az egyikhez anyagi fedezet, a másikhoz például mellékhelyiség szükségeltetne. Amikor tehát a szabad lakhelyválasztás joga mellett áll ki valaki, akkor joggal elvárható lenne, hogy ezek kapcsán is alkosson véleményt. Legalább valami személyes állásfoglalás erejéig. Szinte a populizmus szintjéig leegyszerűsítve a kérdést arra, hogy neki személyesen módjában áll-e minden kéregetőnek pénzt adnia, és kedvére való-e húgytócsák közt szlalomoznia?

Mely kérdés még akkor is áll, ha eltekintünk attól, hogy a kéregetés nem egy esetben korántsem passzív elvárásként, hanem például egy villamos, egy megálló, egy aluljáró olykor agresszív végiglejmolásaként jelentkezik. Miközben nem egy esetben kapualjak, üzletbejáratok kapnak előléptetést alkalmi vizeldévé. Amikor vita nyílik a kérdésről, akkor sokszor kapva kapnak az emberi jogok és a humanizmus mellett kiállók a kérdésen. Elfeledkezve arról, hogy sokak szemében a humanitárius jogok felölelik a saját jogaikat is. Ahhoz például, hogy zaklatás nélkül közlekedhessenek a városban, és emellé ne kelljen közegészségügyi kockázatelemzést is végeznie. Az ő szemükben akkor is szimpatikusak lehetnek azok az intézkedések, melyek nyomán a közterületeken megcsappan az ott lakók száma, ha egyébként nem tartoznak az embergyűlölő jogtiprók közé. Abban az esetben tehát, amikor a hajléktalanokat sújtó intézkedéseket csak optikai tuningként kezelik a jogvédelmi szervezetek, akkor megfeledkezni látszanak erről a tényezőről. Nem egy esetben olyan benyomást keltve, hogy kerek szemekkel néznek, amikor a valós megoldási javaslatok felől érdeklődnek. Végső soron emberségi demagógiává, a politikai haszonszerzés látszatává változtatva az eredendően alighanem jó szándékú kezdeményezést.

Nem vitatva, hogy tényleg nagyon nehéz feladat lenne összeegyeztetni a különböző szempontokat. Még azokat a felszínt éppen csak, hogy karistolókat is, melyekre az előbb kitértem. Az is biztos, hogy a hajléktalanság kérdése tényleg nem egyszerűsíthető le a közös masszaként való kezelés szintjére. De a korábban hozott példa talán rávilágíthat arra, hogy miért lehet közösségi talaja azoknak a törekvéseknek, amire legutóbb Erzsébetváros adott példát. Az AB-döntést megkerülő megoldást keresve arra, hogy „a közösségi együttélés alapvető szabályaival ellentétes” viselkedéseket retorzióval illesse. Az ugyanis elsőre is világos, hogy a közösségi együttélés szabályai alapvetően gumikeretet jelentenek, ha hatóság veszi kezelésbe. A legtöbb ilyen szabály ugyanis besorolható az íratlan szabályok közé, és közössége válogatja. Valahogy rosszul veszi ki magát, ha íratlan elvárás-rendszert hatósági jogkörrel akarnak betartatni. Nehéz ugyanis elvonatkoztatni ilyenkor az előítéletek, a pillanatnyi ötletelés gyanújától, amit ellenzéki oldaltól nyilvánvalóan ki is használnak.

A megoldás szinte biztosan valahol félúton lenne. Ott, ahol az egyes rétegek elvárás-halmazainak egyfajta közös metszetét találjuk. Ebbe nyilvánvalóan szerepet kell kapnia a hajléktalanná vált ember jogainak is. Az ugyanis nem igazán várható el, hogy köddé váljon valaki, aki egzisztenciálisan megrendült állapotba került. Ebből a szempontból kétségtelenül hasznos az a figyelemfelkeltő akció, ami az üresen álló közösségi lakásokra hívta fel a figyelmet. Még akkor is, ha aligha adhatott választ minden kérdésre. Például a szomszédságban lakók elutasítását aligha lehet rendeletileg nem létezőnek nyilvánítani. Márpedig amíg előfordulhat olyan helyzet, amikor egy hajléktalan, vagy szociálisan rászorultnak tekintet család beköltözése szinte azonnali értékvesztést okoz az adott, vagy a szomszédos ház lakásaiban, addig ezzel is számolni kell. Az a jogvédős hozzáállás, hogy mindenki embertelen, aki kapát-kaszát eldobva nem csatlakozik a kezdeményezéseikhez nyilvánvalóan téves. Ahogy nyilvánvalóan téves az az előítélet is, ami szerint a hajléktalanság vagy a mélyszegénység csak kriminalizálódott emberi sorsokat takarhat. Mely előítélet fenntartása különben lehet hatalmi érdek is. Ami közvetve azt is jelentheti, hogy a hatalmat a hatalomért, a mások feletti rendelkezési jogért kedvelők szemében a mélyszegénység megszüntetése, és az ehhez kapcsolódó előítéletek felszámolása nem feltétlenül kedvező.

Amennyiben ezt is felvesszük a halmazok közé, akkor mindaddig, amíg az ellenfelek megosztása sikeres, addig a gazdasági recesszió akár kedvező is lehet a hatalmi tényezők számára. Márpedig az utóbbi időben az ellenzék szalámizására komoly erőket fordítanak, amit a diákok példája is mutat. A szegénységi lap cinikus kijátszására meg éppen az oktatásért is felelős miniszter adott példát. Talán ezért is lenne fontos, hogy amikor a hajléktalanok kérdéséről szó esik, akkor mindenki számára világos és áttekinthető, alternatívákat is felmutató programok kerüljenek az asztalra. Ameddig a hajléktalanokat kerülgetve naponta megélt közbiztonsági és közegészségügyi problémának érzékelők szemében elvont jogelvek mentén folyó, demagógia felé kacsintó szekértáborharcok zajlanak, addig aligha várható megoldás. Olyan, amelyik számíthat komolyabb támogatásra, aligha. Ameddig pedig nem lesz szélesebb körben támogatható megoldási javaslat, addig tág tere lesz a jogvédelem lejáratási kísérleteinek is. Általában is.

Andrew_s

Szólj hozzá!

2013.01.25. 17:59 GeoCracker

Orbáni mítoszkormányzás.

Címkék: Orbán Viktor békemenet

Forrás: deviantart.com

A vezetés számára esszenciális ismeret lehet a kommunikáció megvezető-képességének ismerete. Különösen annak az ismerete, amikor nem is kell direktben hazudni, mert bátran építhetnek a velük szemben állók közti törésvonalakra, illetve a személyiség önbecsapó képességére. Valahogy úgy, mint amikor a mozgófilm egyes képkockáit reklámra cserélik ki. S nem is kevésbé belülről, hátulról ható módon használja ki a szinte tudat alatti reflexeket. Kicsorbítva nem egy esetben a valóság pengéit.

Ennek a lehetőségéről, a felelősséget elhárító, és a látszólagos erős mellé zárkózás kihasználásáról már az első Békement kapcsán szóltam. Akkor is nyilvánvalónak tűnt az arra való alapozás, hogy sikerre vezethet egy olyan kommunikáció mely az egyes embereknek lehetőséget ad a saját rossz döntéseik következményeiért maguktól eltávolítani a felelősséget. A kormányzati hatalom birtokosai sem véletlenül kínálnak fel újabb, és újabb bűnbakokat. Ahogy aligha véletlen, hogy a bűnbakkal készségesen szolgáló Bayer Zsolt sem vált valósan kiközösítendő tagjává a Fidesz-nek. A hatalmi pánik valóban áldozatokat szed mindkét oldalon. A hatalom oldalán is. Erre utalhat a rezsicsökkentési intézkedéscsomag, és a legújabb lázári banksarc-ötlet egyaránt. Azonban, visszatérve az eredeti gondolati fonalhoz inkább a nyugdíjak esetét érdemes talán nézni.

Felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy a magánnyugdíj-pénztárak helyzete mekkora kommunikációs értékkel bír. Az egyik oldalon ott van a kormányzat részéről előadott több felvonásban előadott mese a nyugdíjakról, számlákról, vagyonokról. A másik oldalon ott vannak azok, akik mégis kitartottak valamelyik pénztárban. A 2012. év eredményei alapján kifejezetten jól jártak, és a számlák szépen gyarapodtak. A mérleg pikantériája talán az lehet, hogy még a felszámolás alatt levő pénztárak is pozitív mérleggel zártak. Ez szintén ékesen bizonyítja a korábbi, és Selmeczi Gabriella nevével fémjelzett kommunikáció hamisságát. S mégsem biztos, hogy egyben hatásos ellenérv a kormányzati nyugdíjpolitika ellen. A hangsúly ugyanis elsősorban a hatásságon van, és csak másodlagosan a realitásokon. Abban, hogy sokan kerültek vissza az állami nyugdíjrendszerbe számos hatás, passzivitás, zsarolás, átverés egyaránt szerepet kapott. Az azonban tény, hogy mára a többséget képviselik. Az emberek pedig általában elutasítják azt a gondolatot, hogy őket hülyére lehetett venni, gyengének bizonyultak, illetve inkompetens döntést hoztak.

Jól látható ez akkor, ha az internetes véleményrovatokat nézzük, és azt látjuk, hogy sokan akár pillanatok alatt ellenőrizhető tényeket is elferdítenek az egykori szavazati döntésük utólagos magyarázatára. Egyszerűen azért, mert elutasítják az ennek köszönhető belső feszültséget. Így könnyen előfordulhat az a helyzet, hogy amikor a nyugdíjpénztárak helyzete alapján akarna meggyőzni valakit, akkor az nem lenne egyszerű. Nem azért, mert az illető gyengeelméjű, rosszindulatú, vagy Selmeczi Gabriella titkos hódolóinak sorába lépett. Sokkal inkább azért, mert a saját korábbi helyzetértékelését, sorsállapotát menti a saját személyisége védelmében. Akár reflexesen, és akaratlanul is. Komoly, tehetetlenségből épült gátat okozva a kampányhatékonyságban akkor, ha valaki a realitásokkal akarna érvelni. Már csak azért is, mivel ezt a gátat egyetlen esetben lehetne komolyabban kikezdeni. Ha valaki a teljes visszaállítást tudná ígérni.

Azonban ehhez elsősorban az kellene, hogy rendelkezésre álljanak azok a pénzek, melyekből vissza lehet forgatni a gazdasági időszámítást. A kormányzat azonban, nem kezelvén külön a magánnyugdíjakból lenyúlt tőkét, azt belefolyatta a permanens szabadságharc lövészárkaiba. Az a pénz tehát gyakorlatilag elázott a gazdasági állóháború hullámaiban. Miközben pénzintézetek mentek tönkre, szűntek meg, alakultak át. Felelősen tehát nehéz lehetne bárkinek azt ígérni, hogy a korábbi állapotot visszaállítja. Orbán Viktor csapata tehát bízhat a restauráció megfinanszírozhatatlanságában. Ezzel párhuzamosan a kormányzati cinizmus ugyancsak joggal bízhat a tömegek önfelmentő, és a realitásokkal szinte megtámadhatatlan tehetetlenségében. Amit csak tetéz az a kommunikáció, mely egyébként is a kormányfő mindenhatóságát sugallóan a mindenütt jelenlevő állam állandó gondoskodását sugallja. Azok a gesztusok, melyekből az látszik, hogy Orbán Viktor majd odaszól, és mindent megold, ha gond van.

Jól mutatta ezt a diáktüntetések esete, de végső soron a rezsicsökkentő program is. De tulajdonképpen a svájci bankokkal szembeni Lázár-féle kirohanásnak is van egy olyan üzenete, hogy „rettegjetek, mert mi mindent tudunk és látunk”. Az emberek pedig még akkor is elutasítják a pszichikai kényelmetlenséget, ha tiszta a lelkiismeretük. Lázár János, és az azonos tartalommal dobálódzó Giró-Szász András, tehát joggal játszik rá az emberek komfortigényére. Miközben természetesen mindjárt egy újabb misztikus bűnbakkal is szolgál. Legalább annyira misztikus bűnbakkal, amennyire a misztikum világába vész az állam mindenről való gondoskodása. Már akkor, a gondoskodás olyan, mint a devizahitelesek megsegítése az ócsai lakóparkkal. Ahol 80 kirakat-családnak segítenek a közel százötvenezerből. Látványosan, de olyan kérdéseket is felvetve, hogy kinek a telkén és mennyiből is épült az azokat támogató projekt, akiknek a sors-lejtőjén az első kavicsokat Szíjjártó Péter és Kósa Lajos gurította le. Az arányok miatt tehát azért inkább mégis csak misztifikálás az állami gondoskodás.

Miközben olyan hamis biztonságérzetet sugall, melyhez sokan esetleg akkor is ragaszkodnak majd, ha már csak a levegőben állva fogják szedni az almát kikorhadt fa mellett álló eldőlt létra realitásaitól ellebegve. Erre a személyiségi önbecsapásra játszva persze lehet azt mondani, hogy a kormányzat cinikus, vagy gerincproblémákkal küzd. Mondani lehet, míg lehet. Ettől azonban még könnyen előfordulhat, hogy misztikus, mítoszokat, meséket, langyos pancsit ígérő, kormányzás hatásosabban eladható lehet a bántó realitásnál. Mert nehéz lehet felébreszteni azt, aki aludni akar.

Andrew_s

Szólj hozzá!

2013.01.18. 23:45 GeoCracker

A konferencia vajon mi?

Címkék: Hoffmann Rózsa Hallgatói Hálózat Balog Zoltán 13. Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállítás II. Köznevelési Konferencia

„Nektek most is a főiskolán kellene lennetek”

Egy szakmai konferencia, egy szakmai eszmecsere alapvetően olyan fórum, amin azért tartanak előadásokat, hogy a vélemények ütközzenek. A fórum szó, hagyományosan jó, értelmében. S nem abban az értelemben, mint az a fajta eszmecsere, ahova bemegy mindenki a saját véleményével, és kijön a vezető eszméivel. Ez olyan attribútuma számos szakmának, melyet tetszik, nem tetszik a résztvevők és szervezők hallgatólagosan tudomásul szoktak venni. Illetve tudomásul kell, hogy vegyenek, Ellenkező esetben nem konferenciáról beszélünk, hanem programbeszéd-sorozatról, irányelvterjesztésről, meghallgatásról, és hasonlókról.

A fentiek akkor is érvényesek, ha a köznevelésről tartanak konferenciát, és akkor is, amikor azon a kormányzat tagjai szintén a részt vevők között vannak. Így érvényes arra a konferenciára is, melyet a 13. Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállítás keretében szerveztek II. Köznevelési Konferencia címen, és amelynek programja szerint mind Balog Zoltán miniszter, mind Hoffmann Rózsa az előadók közé került. Az utóbbi azért is lehetett jelentős, mert a forrongó felsőoktatási világ okán a miniszterelnök korábban kivonta a forgalomból. Így kerülhetett sor arra is, hogy a HÖOK-kal való tárgyalás során sem volt a környéken. Ami talán nem is akkora nagy baj. Bár talán érdemes emlékezni arra, hogy a köznevelésről szóló törvény tervezetében milyen pongyolaságok szerepeltek például a görög kultúrára hivatkozva. S arra, is, hogy Hoffmann Rózsának nem mindig erőssége részt venni egy szakmai konferencián, ahogy annak idején a XI. Országos Neveléstudományi Konferencia hallgatósága is hiába várta. Igaz, ott is számíthatott volna pár kínos kérdésre. Holott a jelenleg tapasztalható helyzethez képest még igencsak rózsás lehetett a helyzet.

Így nyilvánvalóan számítania kellett volna arra, hogy egy nyilvános, szabadregisztrációs konferencián kérdéseket tehetnek fel neki is, és az Emmi vezetőinek is. De nem csak neki, hanem a konferencia szervezőinek is számítani kellett volna arra, hogy egy konferencián a kérdéseknek időt és teret illik biztosítani. Ellenkező esetben nem konferenciát, hanem minisztériumi felolvasóműsort szerveztek. Ami szolgálhatja a szervezők, és a presztízs-pofavizitre érkezők egyéni személyes karrierjét, de köze nincs sem a szakmaisághoz, sem az ilyen rendezvények szellemiségéhez. Márpedig az említett II. Köznevelési Konferencia ilyen szervezési bakival terheltté vált, hiszen a programban sincs jelezve a kérdések feltevésének lehetősége, de a Hallgató Hálózat aktivistáinak fellépése azt igazolta, hogy tényleg nem készültek fel erre lehetőségre. A HaHa által „elkövetett rendbontás” videója a HVG jóvoltából megtekinthető, s annak alapján vitatható, hogy a diákok megzavarták-e Hoffmann Rózsa előadását. A felvétel alapján ugyanis az államtitkár-asszony gond nélkül elmondta a magáét és a helyére ült, amikor a diákság képviselői szót kértek, és kérdésekkel, hozzászólásokkal szerettek volna hozzájárulni pár részlet fényre hozásához. Megragadva azt az alkalmat, ami adatott nekik, mivel a tárca minisztere nem hívta őket tárgyalni. Így fellépésük némileg érthetően korlátozódott arra az eseményre, amire lehetőségük volt eljutni, ha már a kormányzat nem tekinti őket partnernek.

Furcsa módon számos helyen rendzavarásként, aposztrofálják a HaHa fellépését, holott a videofelvétel számos más dologról is árulkodik. Arról például, hogy a HaHa képviselői először jelentkeztek, mint a suliban, de nem kaptak szót. S ekkor ez már a levezető felelőssége volt. Még akkor is, ha Hoffmann Rózsa és Balog Zoltán haknijának talán az volt a feltétele, hogy védettek, mint rezervátumban a bivalyok. Aztán szerepel például egy sárga kosztümfelsős hölgy, aki biztos nagy ember, de csak olvasott egyszer valakiről aki látott konferenciát. Ugyanis lehet, hogy a HaHa aktivistái tévedtek, de az nem érv, hogy „nektek most is a főiskolán kellene lennetek”. Azonban nyilvánvalóan lényegesebb volt a hölgy számára az, hogy hűségesküt tegyen a vezetés iránt, mintsem a meghallgató, és lényeggel vitázó részvétel. Amin a tiszteletről szóló kiselőadás csak rontott inkább.

„Te pedig hazamehetnél édesapádnak lecsavarni két nagy fülest!”

A tisztelet egy szakmai konferencián ugyanis nem azon múlik, hogy valaki hány éves, hanem azon, hogy mit prezentál. Egy szakmai eszmecserére hatványozottan igaz, hogy nem lehet elvárni a presztízst. Azt kivívni kell. Nem jár sem a bársonyszékhez, sem a regisztrációs kártyához, sem a kiabáló-képeséghez. Természetesen az embernek járó tisztelet ettől még kijár mindenkinek. De a felvétel tanúsága szerint a HaHa aktivistái nem vertek meg senkit, nem fenyegettek meg senkit. Ellentétben azzal az „úriemberrel”, aki azzal mondattal próbált az aktivistáknak példát adni a szerinte jobb modorra, hogy: „Te pedig hazamehetnél édesapádnak lecsavarni két nagy fülest!”. Tiszta szerencse, hogy a diákmegmozdulások szervezői ezek szerint más nevelésben részesültek, mint a köznevelési konferencia néhány résztvevője, illetve szervezője.

Andrew_s

Szólj hozzá!

2013.01.18. 23:39 GeoCracker

A nyugdíjmese új fejezete.

A nyugdíjmese új fejezete.

 

 

A valamikori magánnyugdíj-pénztárak valamikori vagyonának valamikori begyűjtéséről már többen többször írtak. Magam is. Például akkor, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Selmeczi Gabriella még akkor is a kormányzati döntések nyugdíjvédelmi apostolaként tetszelgett, amikor már számára is nyilvánvaló kellett legyen: hazugságot véd. Akkor, augusztusban, már nyilvánvaló volt, hogy Schmitt Pál erre nézve sem mondott igazat. A folytatásban talán számíthatott volna a kormány arra, hogy a nyugdíj sokaknak felejtést hozón távoli pont az életében.

 

A történet azonban nem nyugalmat hozva folytatódott......

Szólj hozzá!