A kampányhoz közeledve szinte természetesnek tekinthetjük, hogy jönnek a nyilatkozatok minden irányból. A szavazók száma ugyanis még akkor is egy nullaösszegű, ha ezt olykor igyekeznek meghekkelni. Irányítva a szavazókat, illetve újabb szavazói köröket bevonva az urnához járulandók közé. Az is értelemszerű, hogy van egy pont, amivel nincs olyan választási csalás, ami „eladhatóvá” teszi az eredményt. Például, ha komoly tömegek emlékeznek másként a saját szavazatukat illetően, mint ami a hivatalos eredménnyé hirdetődik ki.
S most mégsem erről, magukról a választásokról, vagy az annak eredményét utcán megóvó tömegekről szólnék. Inkább azokról a jelekről, melyek a választás hatalmi manipulálását vetítik előre. Mert azért kár arról megfeledkezni, hogy a mindenkori hatalom sokkal erőteljesebb lehetőségekkel rendelkezik ehhez. Mind anyagilag, mind szervezetileg. A lista nyilván nem teljes, és nem is tudományos igényű. Inkább csak a hétköznapok „eredménye”.
- A hatalom közelében feldúsul az ellenzéket csepülő kommunikáció. Ez látszólag nem jelez kiugró csúcsot, mivel az „elmútnyocévezés” és komcsizás átlengte az eddigi kormányzati éveket is. Ebből a szempontból a miniszterelnök permanens kampányt vívott. Ami azt jelenti, hogy a bűnbakkeresésben komolyabban hisz, mint a saját eredményeiben. Egyben, a jelenlegi ellenzéket célzó karaktergyilkos szövegek ugyancsak nem ritkák.
- A kormányzati eredmények túlhangsúlyozása. Ezt aligha kell részletezni. A korántsem mindig megbízható statisztikai adatokra olyan szintű kampányt épített ki a hatalom, ami a vízcsapból is folyik. Elég a foglalkoztatási adatokra gondolni, mely a külföldön munkavállalókkal és a megélhetési küszöbön, vagy alatta fizetett közrabszolgákkal kerül kozmetikázásra.
- A kormányzat látszatintézkedéseket kommunikál aktivitásként. Tipikus példái ennek a populista demagógia eszköztárába sorolható megnyilvánulások. Orbán Viktor ebből a szempontból is folyamatos kampányt vívott az elmúlt években. A hiperaktivitásra volt jellemző, hogy mindenütt ott akart lenni, és mindent saját kezűleg lapátolt odébb a kommunikációk alapján. Gátaktól szülészetig.
- A kormányzat látszatintézkedéseket kommunikál eredményként. Szintén a populizmus eszköztárába tartozó eszköz. Legjellemzőbb példája napjainkban a rezsik környékén zajló szövegelés. A kampány élesedéséhez közeledve az intézkedések harccá, majd háborúvá váltak a mondatokban. Ugyanakkor, a választók számára, nyilvánvalóan látszatintézkedés, mivel a családok valós rezsije, a megélhetés összköltségei nem csökkennek, csökkentek számottevően. Nem a kormányzat erejét, hanem az ellenzék balfékségét jelzi, hogy ezt nem képes tudatosítani.
- A közkommunikáció részleges, vagy teljes kisajátítása. Az teljesen nyilvánvaló, hogy valójában csak akkor van értelme a korábbiaknak, ha ezek az üzenetek a manipulatív hatást elérő mértékben jutnak el a tömegekhez. Különösen, mivel a vidéki lakosság hagyományosan a köznyelvben „királyinak” emlegetett csatornákra orientálódik inkább.
- Az ellenzéket közvetlenül célzó hatalmi intézkedések megjelenése. A legutóbbi események közül ebből a legszembetűnőbb talán a választási bizottságok döntésének egyfajta „lejtése”, De még emlékezhetünk az önkormányzati választások előtti ügyészségi és rendőrhatósági intézkedésekre. Azok későbbi eredményétől szinte függetlenül. Amennyiben a választásokhoz közeledve azt tapasztalnánk, hogy hirtelen leporolják az ellenzékhez köthető, és eddig altatott ügyeket, vagy a Fidesztől aligha független főügyész vezette ügyészség újabb ügyeket „talál”, akkor kezdhetünk gyanakodni a régi módszerek felfrissítésére. A névtelen közérdekű bejelentés intézménye egy kockakő ezen az úton.
- Koncepciógyanús, koncepciózus ügyek megjelenése. Nyilvánvaló, hogy az előző pontban említettek is ilyenek. Ugyanakkor olyan, látszólag attól eltérő esetek is felbukkanhatnak. Ilyen lehet például a Biszku-ügy. Egyrészt azért, mert időzítése, a kampányhoz közeledve, a hatalom önmagáról megfeledkező komcsizását is alátámasztja. Másrészt érdemes figyelembe venni, hogy előszedésével „megvárták” Csatáry László halálát. Elkerülve azt, hogy a szélsőjobb, illetve az ultrák szimpátiája veszélybe kerüljön a hatalmi erőszak párhuzamainak, a Csatáry-ügy elhúzódásának emlegetésével.
- Az intézményrendszer kisajátítása. Részben az előzőhöz is kapcsolódik, hiszen a hatalmi megrendelések alapján való működés nélkül aligha működne. Ugyanakkor az, hogy például a belügyi erők mivel szemben lépnek fel, vagy mivel szemben nem, az szintén manipulatív hatással bírhat. Ahogy az intézményrendszerben dolgozók közvetlen, vagy közvetett befolyásolása, megfélemlítése szintén nem hatástalan. Különösen ott, ahol ezzel a hatalom erejét lehet demonstrálni. Például kisebb településeken akár a pedagógusok sakkban tartásával is.
A felsorolást most talán nem is annyira befejezve, mint csak megszakítva az is nyilvánvalónak tűnik, nyilvánvalónak tűnhet, hogy ezek a pontok sokszor a diktatórikus rendszerekre is igazak lehetnek. Nem véletlenül. A történelem ugyanis azt mutatja, hogy diktatórikus rendszerek nem egy esetben kommunikációt manipuláló hatalmak „utódaiként”, látszólag szabályos választások útján kerültek hatalomba. Ahogy az is igaz, hogy formális választások megtartásával legitimálták sokszor a saját hatalmukat. Egyfajta ördögi kört alkotva a fenti pontok, valamint egy testre szabott választási rendszer mentén.
Az ellenzék felelőssége tehát az egyre szűkebb kör megtörése, vagy legalább is annak megpróbálása. A választási rendszer testre szabása miatt egyre szűkebb eszközkészletből, és lehetőség-arzenálból választva. Esetleg felvetve azt a kérdést is, hogy meddig lehet, meddig érdemes a hatalom által megfaragott ágyba kényszerhálni. De erre is az ellenzék felelőssége konszolidált választ adni. Ellenkező esetben társul a hatalommal abban, hogy olyan erőkkel játszik, amik felett korlátolt a hatalma. Még a kormányzatnál is korlátoltabb. A történelem ugyanis arra is megtaníthatná a hatalomhoz bármi áron ragaszkodókat, hogy az Orbán-rezsimnél mélyebben beágyazott és keményebb rendszerek is megdőltek. S nem is mindig bársonyosan.
Andrew_s
