Matolcsy György vízióival általában akkor is baj szokott lenni, ha véletlenül megvalósul. Ilyen a tündérmeséről szóló kijelentése is, amivel az a baj, hogy a tündérmesében nem a palota, hanem a kútban ülő béka feneke jutott az országnak. A megvalósult beruházások részleges elbaltázásával, tartósnak ígérkező recesszióval, illetve stagnálással, és a munkanélküliek gyarapodó számával. Így, amikor suttogó propagandával előkészítve az MNB-be szánt miniszter ismét előszedi a kopott lemezt az egymillió új munkahelyről, akkor joggal lehet tartani az esetleges megvalósulásától. Az nyilvánvalóan káros, ha az egymillió új munkahely úgy fog megvalósulni, hogy a külföldön munkavállalók száma fog drasztikusan emelkedni. A jelenlegi állapot ugyanis leginkább ezt teszi valószínűvé. Lehet ugyanis nemzeti demagógiát folytatni, de a sarki boltban azért aránylag keveset adnak. Legalább is még egyetlen kisközértben nem láttam kint a táblát: „hazafias szólamokért kaviár adunk”. Amikor tehát nincs egzisztenciális biztonságot nyújtó gazdasági helyzet, akkor a puszta túlélés is sarkalló tényező lehet. A szétveretés felé száguldó, és a szekularizáltságot feladni látszó oktatási rendszer pedig még azzal sem teszi az itthon maradást vonzóvá, hogy a gyermekek iskoláztatásának ábrándja tenné érdemessé a szívást a szülők részéről. Sőt! A szélesedő körben költségtérítőssé váló oktatás inkább az ellenkező irányba hat.
A megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha a hazai munkaerőpiac adna megoldást az új munkahelyek megvalósulására. A jelenlegi hírek azonban sokkal inkább a valós, piaci bért megfizetni képes gazdálkodási szektor csökkenő munkaerő-éhségét jelzik. Ez végső soron talán könnyen belátható következménye annak, amikor a vállalkozói szektornak ötletszerű adópolitikával, és kiszámíthatatlan gazdaságpolitikával kell számolnia. Aki ugyanis ma bátor kiállással azt mondja, hogy kiszámítható játékszabályok mellett tud tíz éves üzleti tervet készíteni, az alighanem mehet az öltözőbe a muszájdzsekiért. Még akkor is, ha töretlen bizalommal néz Orbán Viktor hatalomba maradása elé. A jelen történések ugyanis azt mutatják, még például a diáktüntetések során is jól láthatóan, hogy Orbán Viktor önmagához képest is következetlen, és kormányának tagjaiban is a szervilizmus a legmarkánsabb tényező. A gazdasági és politikai következetességhez képest mindenképpen. Már akkor, ha a hatalomvágyat leszámítjuk, mely valóban következetes és állandó tényező.
Maradnak a munkahelypiacon a direktívák mentén zajló foglalkoztatási formák, melyek közül hazánkban a kormányzat az alulfinanszírozott közmunkát tekinti a problémák kulcsának. Azt sem vitatom természetesen, hogy ahol tartós és magas a munkanélküliség, ott nagyon komoly mézesmadzag-hatása van annak is. Az éhenhalás elkerülésére nyújtott alamizsna is megóv ugyanis az éhenhalástól. Miközben attól még az alamizsna az marad, ami. Nem azért, mert szégyen lenne dolgozni, mint azt a szélsőségek felé kacsintgatók demagógiája sugallja. Hanem azért, mert a közmunka nyilvánvalóan reprezentálja a mindenki feje felett lebegő egzisztenciális fenyegetettséget. Ami önmagában is demoralizáló. Legalább annyira demoralizáló, mint maga a munkanélküliség. De kicsit másként, és ez az, ami kedves lehet a hatalom számára. A gyakorlatilag kényszeres munkavégzéshez kapcsolódón morzsákat potyogtató hatalom ugyanis a még szolgálatban levő csinovnyikokat is megfélemlíti ezzel. Odamutogatva, hogy: „nyaltok, vagy így jártok!”. Erősítve a szolgalelkűséget, és csökkentve az egyéni kezdeményezőkészséget. Ami édes zene a diktatúrák, bocsánat, irányított demokráciák vezetőinek.
A hatalomtechnikától függetlenül, gazdaságilag is zsákutca lehet a közmunkára alapozott foglalkoztatás-bővítés. Annak fedezetét ugyanis az államnak kell állnia, ami nyilvánvalóan a közvetlen állami kiadásokat növeli. Ennek fedezete pedig nem lehet más, mint a felvett hitelek, illetve az adók. Ha tehát Matolcsy György a közmunkások számának növekedésében gondolkodik, akkor előrejelzi a még rapszodikusabb adópolitikát. De a hitelek sem jobbak, mivel azok kamatait is ki kellene termelni a jövőben. Minél magasabb kamatra ad el tehát a kormányzat kötvényeket, annál többet. Ami recessziós környezetben nehéz, és végső soron nem tesz mást a kormányzat, mint a jelenlegi trágyahalomból gazdasági aknazárat hoz létre a következő ciklusok alá. Azonban még abban az esetben is gond lehet a közmunkára alapozott egymilliós számmal, ha ettől eltekintünk. Azért, mert végzetesen ronthatja a munkavállalói rétegek alkalmazási struktúráját.
Amíg ugyanis piaci viszonyok közötti bérek kerülnek kifizetésre, addig számítani lehet a kényszerfogyasztáson felüli költésre, illetve megtakarításra. Kiszámítható belső viszonyok között itthoni megtakarításra és itthoni költésre. Amikor tehát a szektorális adók a legpiacibban bérezettek körében növeli a munkanélküliséget, a vállalkozásoktól való elbocsátások pedig általában csökkentik a versenyszféra foglalkoztatottságát, akkor ezzel ellentétes folyamat zajlik. A rosszabbul fizetett rétegekben arányában növekszik a dolgozók száma, míg a jobban fizetett alkalmazottak száma csökken. Nem egy esetben lefele korrigált fizetés melletti munkahelyváltással fűszerezve, ami az adott személy, család esetében biztosan káros morálisan. De az is nyilvánvaló, hogy a költési struktúra áthelyeződik a kényszeres költésekre. Elsődlegessé a puszta fennmaradást téve. Ezzel rontva a belső piacát az ezen túlmutató szolgáltatást, terméket kínálóknak. Ott növelve az elbocsátásokat. Amikor tehát a kormányzat a közmunkások számát kezdi emelni, akkor az alacsony megfinanszírozottságú munka közvetve tovább rombolja a belső piacot, és növeli ezzel a munkanélküliséget.
A kormányzati statisztikák javítására tehát lehetségesnek tűnhet a foglalkoztatottság növelése papíron. Ha azonban a gazdaságba került munkabért tekintjük, akkor annak tömege könnyen lehet, hogy nem nő. Esetleg akár csökken is. Ez pedig aligha lehet a kilábalás programja. Akármit is mond a kétbalkezes miniszter egy gyáravatáson, vagy megállapodás-aláíráson.
Andrew_s
