 |
| Forrás: Amerikai Népszava |
A földek körüli botrányok árnyékában felbukkant egy olyan szervezet, mely ezek szerint csak az égzengések dübörgésében hallatja suttogó hangját. Ők a Kisgazda Polgári Egyesület - Kisgazda Polgári Szövetség Párt (KPE-KPSZ). S elnökük legutóbbi megnyilvánulása alapján a hajdan Parlamentben önlejáratást rendező kisgazdák utódszervezetét is üdvözölhetjük bennük. Az egri sajtótájékoztatóról szóló híradás több szempontból is lehet érdekes.
Egyrészt tudatosíthatja mindenkiben, hogy a 1998-2002 között az akkori kisgazdák pártjának (FKGP) frakcióvezető-helyettese a Fidesz-frakcióban folytatta politikai pályafutását. Mint frakcióvezető-helyettes. A beosztás tehát jogfolytonos, és hordozhatja magában mindazon emlékeket, ami a rendszerváltás óta kísérti és elkíséri a kisgazdákat. A kisgazda szemlélet is jogfolytonos lehet Turi-Kovács Béla esetében, aki az említett (KPE-KPSZ) elnöke is egyben. Legfeljebb a memóriája lehet lyukacsos némileg. A tudósításban ugyanis kifejezetten érdekes azt olvasni, hogy „Az 1980-as évek második felétől a falvak túlnyomó része "csak vegetál", az ott élők munka nélkül maradtak”. Nem azért, mert le szeretném becsülni a falusi munkanélküliség problémakörét. Már csak azért sem, mert az ország általános foglalkoztatási gondjaiban is nagy súlyt képvisel az a jelenség, hogy rendszerváltás hatására sokan váltak oktalanul munkanélkülivé. Oktalanul, mert nem lett volna létszükséglet azzá válniuk mindazoknak, akik akár csak részmunkában, időszaki munkavállalóként, de dolgoztak a földek környékén.
A falvak halódása ugyanis nem annyira az 1980-as évek második felétől indult be erőteljesen, mint inkább a rendszerváltáskor. Addig ugyanis a TSz-ek és melléküzemágaik, valamint az élelmiszeripar biztos megélhetési bázist jelentett sokaknak vidéken. A rendszerváltáskor azonban megindult a zsellérnosztalgiát előtérbe helyező, és a gazdaságot padlóra küldő érzelmi gazdaságpolitika. Szétverve a TSz-eket, ÁG-kat, illetve a piacát és termelési bázisát elvesztő a hazai élelmiszeripart. Nem csak a mostanában emlegetett cukoripart, hanem a konzervgyárakat, a célgazdaságokat, az almaültetvényeket, az ezekre épülő léüzemeket is. A rendszerváltó Antall-kormány nagyobb érzelmi dicsőségére. Megalapozva a modern zsellérség kialakulását, és „utcára” elhajítva százezreket. Márpedig abban a kormányban koalícióalkotó hatalmi parazitaként ott ültek a kisgazdák is. Amelyre emlékezve elhiszem, hogy nem kellemes emlék azoknak, akik ma a hatalmi morzsákra hajtanak a hasonló nevű szervezetek zászlóját lobogtatva, vagy terítve az asztalra. Amin nem szó szerint és imitálva, hanem átvitt értelemben éltek nemi életet. Amennyiben tőből „szabták el” a hazai mezőgazdaság helyzetét azokban az években.
Márpedig az, hogy Turi-Kovács Béla közlése szerint "az eddigi megállapodásainknak megfelelően a következő Országgyűlésnek is lesznek kisgazda képviselői” korántsem okvetlen bíztató azoknak, akiknek a memóriája nem olyan hézagos, mint azt a hatalom szeretné. Az, hogy a jelenleg a Fidesz alfrakcióvezéreként közfizetett kisgazda-vezér ismét megüzente a sorok között a kormánypárt elmozdíthatatlanságát, már csak hab a tortán. Kicsit zöldes és penészes, de azért létező. Különösen a jelenlegi ellenzék összefogási és kompromisszumkötési hajlamát látva. Miközben persze tudható, hogy a nagybirtok-rendszer újjászervezése gőzerővel zajlik. Érdekes lenne emlékezni arra, hogy ennek ellenében mit tett le a kisebb gazdaságok védelme érdekében az asztalra a kisgazdák egylete. Igaz, ehhez talán jobb megoldás lenne, ha olyan valaki kísérletezne a fenntartható fejlődés elősegítésére, aki egy fél évszázaddal ezelőtt, a most oly sokat fikázott szoci-rendszerben szerzett jogászi diploma agrár-szakmaiságával próbálkozik nekigyürkőzni a problémáknak. Amik kétségtelenül jelentős számban lelhetők fel a falvak világában. Amelyek köre túlmutat azon, hogy Turi-Kovács évente egyszer, legutóbb 2012. októberében felveti az agárképzés szükségességét.
Nem vitatva annak igazságát, amit majd egy éve kijelentett: „Aki a legelemibb szakmai ismeretekkel sem rendelkezik, alkalmatlan arra, hogy felelősen gazdálkodjon”. S csendben hozzátéve azt, hogy ez az ország teljes gazdaságára is igaz. A mezőgazdaságra pedig hatványozottan. Mellyel kapcsolatban a legújabb ejlszó úgy hangzik, hogy „be kell vezetni a falusi általános iskolákban az agrároktatást”. Biztosítva, hogy „aki elvégzi a nyolc általánost, alapműveltséget szerezhet a mezőgazdaságról”. Amihez azért érdemes lehet tudni, hogy egy földművelő családban felnövő gyermeknek esetleg több ismerete van a mezőgazdaságról, mint a majdan, az említett ötletet megszavazó, képviselőknek. Összesen. Ellenben legalább azt jelzi, hogy a vidéki foglalkoztatáspolitika a jelen állapotában fabatkát sem ér, és csődöt mondott. De akkor, ha komolyan vehető az a kijelentés, hogy „a faluból munkahely reményében egykor elköltözöttek visszaáramlását” segítenék elő ezzel az ötlettel, akkor ez globális kritikának is tekinthető. Ékesen szólva a munkahely reményének hiábavalóságáról.
Ugyanakkor, amúgy nem vitatva bizonyos alapismeretek mindenkinek szükséges elsajátítását, azt is jelzi, hogy a kisgazdák továbbra is a zsellérség újrateremtésében látják a falusi problémák megoldását. Talán írni-olvasni sem kell feltétlenül tudnia annak, aki a mindennapok testnevelésétől izmosodva az alapismeretekkel felvértezetten mehet el az új földesurakhoz béresnek. Örökre elfeledtetve azt a képzési rendszert, amikor egy falusi iskolából akár a nemzetközi porondon megmérhető egyetemre kerülhetett valaki. Megnyitva egy Felcsúton született, focistaként megbukott siheder előtt is az ország egyik legnagyobb egyetemének kapuját. Pedig milyen helyre kaszáslegény is lehetett volna.
Andrew_s
